Magamról

Ha egy szóban kellene megneveznem, mi volt az, ami az életem különböző tevékenységeit összefűzte, akkor az a SZÍNPAD. Minden, amit csináltam akörül körözött, hogy mi lehet a titka (kritikusként, dramaturgként, esztétaként, oktatóként, kutatóként, és most dramatistaként). Mi történik, amikor színpadra állítunk valamit, mit jelent játszani, eljátszani valamit, és miért olyan izgalmas nézni, amikor valaki más eljátszik nekünk valamit. Ezeket a kérdéseket jártam körbe hol inkább elméleti, máskor inkább gyakorlati oldalról.

Ha vissza akarom keresni azt a pontot, ahonnan a mostani gondolkodásom eredeztethető, akkor nem hagyhatom ki azt a korai időszakot, amikor matematikus szerettem volna lenni. Ennek már nem sok nyomát lehet felfedezni az életemben azon kívül, hogy szeretek rendszerben gondolkodni, a jelenségeket, az embereket, a világ történéseit összefüggéseiben látni. A papír és a ceruza helyett azonban sokkal jobban vonzott a színpad, ahol hús-vér lények lépnek színre az elvont számok helyett, de ahol ugyanúgy minden szereplőnek megvan a helyiértéke és a funkciója, de az eredmény mégsem olyan egyértelműen kiszámítható. A meglepő az, hogyha a darab igaz, akkor mégiscsak kiszámítható. Akkor tudjuk, hogy mi az igaz, és mi a hamis. Ezt kezdtem el keresni: mitől válik igazzá egy történet, mitől válik igazzá egy jelenet vagy egy konstelláció, és ha tényleg megjelenik a színpadon az igazság: hogyan tudnánk ezt az eszközt az igazság szolgálatába állítani?

Jacob Levi Moreno, a pszichodráma, a szociodráma, a szociometria alapítója, bécsi orvostan hallgató korában bírósági tárgyalásokra járt. Az egyes tárgyalások után barátaival színpadra vitték az ott történteket, beálltak a bíró, az ügyvéd, a tanu, vádlott szerepébe, és újrajátszották, ami ott történt. Moreno ezek alapján rendre megjósolta az ítéletet. A színpadon, következett nekem ebből, és persze saját pszichodráma tapasztaltaimból is, megmutatkozik az igazság egy szelete. Van, amikor ez úgy történik, és ez az, ami közismert, hogy valaki megír egy darabot, ezt színpadra viszi egy társulat, a néző pedig meglátja benne a saját igazságát. De mi van akkor, ha nem várunk arra, hogy valaki megírja a minket érintő történetet, hanem egyenesen a saját történetünket visszük színpadra? Ezt teszi a pszichodráma és a szociodráma néző nélküli színházban. Ahol csak mi vagyunk, és a probléma, amivel dolgozni akarunk.

Dolgozom tehát csoportokkal és egyénekkel, folyamatban vagy eseti alkalmakkal, attól függően, hogy mi a cél: egy probléma feltárása, egy teljes önismereti folyamat, vagy egy csoport működésének hatékonyabbá tétele és/vagy demokratizálása.  Konfliktuskezelés vagy csapatépítés.

Speciális területem a transzgenerációs fókuszú egyéni vagy csoportos önismereti folyamat, melyben azt keressük, mik azok a mintázatok, elvárások, lojalitások, melyeket az előző generációk hagyományoztak ránk, és amelyek befolyásolják működésünket.

Tanulmányaim, azaz, ahogy a kövek egymás mellé, alá, fölé helyeződtek:

Szegedi Tudományegyetem BTK magyar-történelem szak

ELTE BTK magyar-történelem szak

Magyar Pszichodráma Egyesület – pszichodráma vezető képzés (7 év)

ELTE Esztétika Doktoriskola – 3 év

Yad Vashem – Holokauszt Emlékközpont Holokauszt tanítási módszertan egyeteni tanároknak – 1 év

Daubner Béla Integratív terapeuta képzése – 2 év

Anne Ancelin Schützenberger International School of Transgenerational Therapy – 2 + 2 év

PERFORMERS – szociodráma képzés és magyarországi akkreditáció kidolgozása – 5 év

pályámat meghatározó tanáraim időrendi sorrendben:

Péterfy Lászlóné, Gyürei Vera, Szőke György, Horváth Iván, Klaniczay Tibor, Herner János, Balassa Péter, Földényi László, Radnóti Sándor, Fodor Géza, Vikár András, Daubner Béla, Max Clayton, Teszáry Judith, Yaacov Naor, Manuela Maciel, Leandra Perotta, Di Adderley, Ron Wiener